Múlt héten az itthonlét alatt tartottam egy spontán sorozatmaratont. 17 rész, esténként, napközben, szépen szétosztva. Két útifilmet (ha az) néztem újra végig. És ismételten meg kellett állapítanom, hogy ha egyszer az életben csinálnék valami ilyesmit, akkor azt így csinálnám, mert így kell. Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy miről beszélek, röviden összefoglalnám ezt az egészet. Kezdjük a sorozat első szériájával:
Két fiatalember, Ewan McGregor és Charlie Boorman elhatározza, hogy mennek egyet motoron. Hosszút, körbe. Tulajdonképpen a két színész esetünkben lehetne bárki, habár akkor nem hiszem, hogy lett volna motor (meg pénz az egészre), ami első körben a KTM lett volna, de kiderült, hogy ők bizony nem akarnak adni. Így lett a BMW. Ezzel mentek. Vittek magukkal operatőröket, közülük egy szívott velük mindenhol, kivéve az elején, mivel nem volt jogosítványa, motorozni meg csak azzal lehet, így ő vizsgázott, amíg a fiatalok Nyugat-Európát szelték át. Volt még két autó, aki vitte az ellátmányt, a másik operatőrt, raktározta a filmeket, a határon intézte a dolgokat. Ezen kívül csak nagyon ritkán mentek együtt. De mentek. Londontól New Yorkig, keletnek haladva.
2004. április 14-én indultak neki, július 29-ig mentek 31000 kilómétert. Közép- és Kelet-Európa után jött Ukrajna, Oroszország, Kazahsztán, Mongólia, majd ismét egy kis Oroszország, Alaszka, Kanada, USA. Keresztülmentek mindenen, hegyen, völgyön, folyón. Volt, hogy Tátrákkal kellett átvinni a kísérőautókat a motorokkal együtt egy folyón, volt, hogy csak a motorok mentek így, mert a híd elfogyott hirtelen a folyó közepén. Az ilyenek miatt is nagyon jó ez az egész. Aki nem hiszi, annak mutatom a szibériai Csontok Útján rögzített darabot, mert az egyik kedvenc részem:
Igazándiból ez az etalon, az északról délre motorozás is nagyon jó, de azon nagyon érezni a reklámokkal telipakolt üzlet szagát. Ez az igazi “haverok nekilátunk, és megyünk, amerre csak kedvünk van, néha UNICEF színekben is feltűnünk” érzést sugárzó valami, ami lehet sorozat, lehet film több darabban, egy biztos, hogy mindenféleképpen megéri végignézni azt, hogy hogyan viselkedik a brit ember, amikor a tőle keletebbre lévő kultúrák tökéletes hétköznapjaiba csöppen bele. Vagyis megpróbál, és sokszor sikerül is neki.
Nézzétek végig, megéri! A Long Way Downról pedig majd egy következő posztban.
Hozzászólások