Forrás a mancs
Idebiggyeszteném egy nekem igen tetsző szösszenet első részét, aminek majd folytatása következik (a másodikban vidulunk). Akiknek kell, úgyis megértik, hogy miért. Tehát:
Öt és feles
Tüdőszalon
(Egy moribundus feljegyzései)
“s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!”
(József Attila)
Mit képzel, csak úgy besétál? Ez egy kórház, itt rend van. Reggel van betegfelvétel. A doktor ideges. Bocsánat, hogy bejöttem. Hazamegyek, és reggel visszajövök. K. Dezső nehezen veszi a levegőt, két emeletet mászott súlyos sporttáskával. Papucs, fogkefe, fogkrém, pizsama, törülköző, gyümölcslé!, vécépapír, könyvek. K. Dezső ágyán fekszik valaki, egy óra múlva hazaviszik. Hát akkor megjött a váltás. K. Dezső körülnéz. A hallban műbőr fotelek, kávéautomata, emléktáblák. DÉSI HUBER ISTVÁN, A PROLETÁRIÁTUS NAGY FESTŐJE, MEGHALT AZ ERZSÉBET SZANATÓRIUMBAN. TORMA KÁLMÁN S. J., MEGHALT AZ ERZSÉBET SZANATÓRIUMBAN. Ide meghalni jönnek? A büfé zárva.
Éjjel kettőkor behozzák Tamást, csont és bőr, leteszik az egyetlen még üres ágyra. Telt ház, heten vagyunk. Reggel kilenckor K. Dezső már túl vérvételen, röntgenen, EKG-n. A teraszon süt a nap. Délután látogatók. Húsleves, rántott csirke, köntös, fülhallgató, kislámpa, paradicsom, kifli. Este kilenckor begördül egy koporsó a folyosóra. A szomszéd szobából elviszik a hullát. Hétkor halt meg, két órát várni kell. Ez a szabály. Jó, hogy nem abba a kórterembe kerültem. Kis kocsival húzzák, azért akkora a lift, beférjen ebéd- és hullaszállító kocsi. Éjszaka K. Dezső kétszer csenget. Pista zöldet hány és fos, az infúzió is kijön belőle. Tamás nem kap levegőt. K. Dezső nem alszik.
Másnap szép idő, körbesétálja a parkot. Utak, kutak, épületek. IGAZGATÓSÁG, NŐVÉRSZÁLLÓ, FEKTETŐ. MAGÁNTERÜLET, finomabban BETEGEK SÉTAÚTJÁNAK VÉGE. A park végében PROSZEKTÚRA. Rögtön a DIAGNOSZTIKA mellett, rövid az út. Tábla: HALOTTSZÁLLÍTÁSI TERÜLET! IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! Input. Fekete vasajtó. Output. K. Dezső idegen, él. A proszektúrán túl már csak a János-hegy a kilátóval. Gyerekvasút fütyül, vidám kirándulók élményekkel megrakottan. Szombat van, utolsó szeptemberi nap, kirándulóidő. K. Dezső bemegy az épületbe. A vécében két piszoár, két csésze. A két ülőkén férfiseggek melege, add tovább. A vécében, a zuhanyzóban is vészcsengőkapcsolók. Tamás ül a zuhanyzóban, K. Dezső besegíti. Új beteg jön, már nem K. Dezső az új fiú. Bemutatkozik, József. Mindegy, hogy hívnak. Te is hozzászürkülsz az árnyékokhoz, belefehérülsz falba, lepedőbe. Moribundusok bolyonganak a folyosón, teraszon.
Éjjel tizenegy előtt meghal Tamás. K. Dezső épp a pizsamát vette fel, amikor Tamás elindult a vécére. Csont, bőr. Jött a nővér, Tamásra félóránként ránéztek, mikor hal meg. Hol van? A vécében. Úristen. K. Dezső fogat mosni indult, Tamás hugyozott. A nővér mögötte. Tamás, jöjjön be. Hozom a kocsit (kerekes szék). Tamás a vécéajtónak dőlt. Segítsen, mondta a nővér K. Dezsőnek, összerogy. Ketten ültették a kocsiba. Fogja a lábát. K. Dezső fogta. Lehugyozott pamutzokni. A nővér tolta. Bent a kórteremben kispárnát tett Tamás feje alá. Fogja, mondta a nővér, szólok a pavilonosoknak. K. Dezső egyedül maradt Tamással, a többiek aludtak. Tamás feje félrebillent, szájából csurgott a nyál. Rándult egyet, mintha most tudna magáról. Aztán rándult még egyet, szinte megemelkedett. Szája, szeme nyitva. Mire a pavilonosok megjöttek és az ágyra tették, már halott volt. Kiálló bordák alatt beesett has. Jött egy orvosnő, exitus. A nővér, maszkban, gumikesztyűben, ollóval felvágta a pizsamafelsőt, úgy vette le. Aztán a pizsamaalsót, alsónadrágot, pamutzoknit. Tamás jobb lábára műanyag fityegőt akasztott, rajta Tamás neve. Az ágyra piros szegélyű, fehér szalagot kötött. K. Dezső nem értette, miért. A ruhákat kidobta. Az ágyneműt levette, csak a lepedőt hagyta ott, azzal takarta be Tamás meztelen testét. Csak két fehér lábfeje látszott ki. Csupasz szivacs. A nővér letakarította az éjjeliszekrényt. Ásványvíz, gyümölcslé. Két banánt az asztalra tett, együk meg. Megszámolta a pénzt, felírta. Az éjjeliszekrényből kipakolt kekszet, édességet. Mindent Tamás táskájába csomagolt, papucsot, köntöst. A táska tetején két kispárna, egy csíkos, egy virágos. Tamás ágyszomszédja, Pista kiment a folyosóra. Másik ágyszomszédja, Miklós, felébredt, a teraszon cigarettázott. A többiek aludtak.
A hullaszállítók, K. Dezső már megtanulta, két óra múlva jönnek. Két órát várni kell. Mire? Hogy feltámad? Tamás a lepedőben, mintha ott se lenne. Mintha csak kiment volna a vécére, és ott maradt utána az összegyűrt ágynemű. Hol van?, kérdezi a nővér. Vécén, mondja K. Dezső. Mindjárt visszajön. K. Dezső kimegy a teraszra. A csillagok alatt a székeken három párna szellőz és egy lila paplan. Tamás benn áporodik lepedőben. Ágya fölött kis zöld fény. Felesége délelőtt kitolta a teraszra. Ült a napsütésben, a kerekes székben, amiben éjszaka meghalt. Kiment a vécére, utoljára, férfivécé, ez az. Visszamenni már nem tudott.
A hullaszállítók pontosan érkeztek. Ugyanazok, akik Tamást az ágyra tették, a fiúk a pavilonból. Egy köpcös idősebb fehér köpenyben és egy magas fiatal utcai ruhában. Két és fél nap alatt két halott. K. Dezső nézte, ahogy Tamást lepedőben beteszik a koporsóba. Csak a fehér lábfejek látszanak. Halottat már látott, halált még nem. Utoljára engem látott. Nem látott ő már semmit. A nevetséges igyekezet, hogy ne lógjon le a lába a kocsiról. A nevetséges igyekezet a kispárnával, hogy ne lógjon a feje. A nevetséges igyekezet, hogy életben maradjon. A koporsó kigördül az ajtón. Rolling Coffins.
K. Dezső kimegy a folyosóra. Büdös van?, kérdezi Pista. Nincs. Ilyenkor még nincs. De kinyitottuk az ablakot. Jön egy nő. Idős volt, aki elment? Nem ment el. Vitték. Meghalt. Mondja K. Dezső. Aki eltávozott? A nő csak mondja. K. Dezső üvöltene. Nem távozott el! Elpatkolt! Feldobta a talpát! A két, egyre fehérebb talpát!
K. Dezső lefekszik, arra ébred, egy nő (az éjszakai?) beszól az ajtón: Kezdődik a nap. Negyed hét, öt órát aludt egyhuzamban, ilyen is rég volt. Rudolf felébred. A srác hol van? Megtudja. Nebasszameg. Az szép. Ez az ötödik, mióta itt vagyok. A kórteremben?, K. Dezsőnek már mindegy. Az osztályon. Mióta vagy itt? Két hete. Ilyenkor hullanak, mondja K. Dezső ágyszomszédja, Attila. Ősszel és tavasszal. A takarítónő lemossa Tamás ágya mögött a csempét, fölötte a neonlámpát. Az éjjeliszekrényt. Eltakarítás. Rudolf befordítja Tamás ágya fölött a cetlit, rajta Tamás neve. Üres lap, sírfelirat. Már a neve sincs itt. 48 éves. Volt.
Onnan lehet tudni, hogy valaki meghalt, kiteszik az ágyneműt, a szivacsokat a teraszra. K. Dezső álmában elindult, hogy ő bizony csak azért is megnézi a csillagokat. A terasz tele ágyneművel és szivaccsal, ment, fuldoklott a rengeteg ágyneműben és szivacsban, felébredt.
A negyedik nap vasárnap és október. Kirándulóidő. K. Dezső elsétál egész a proszektúráig. A férfi, aki hegyre ment föl, és ki tudja, mikor jön le.
Le akarok jönni. Felszállok a 22-es buszra, a Moszkva téren ácsorgok kicsit az óra alatt. Mintha várnék valakit. A metróba is lemegyek, elvegyülök. Mintha közétek tartoznék. De ruhám alatt ott a pizsama, csíkos. Kórházam szökött rabja vagyok. Ti ezt nem tudjátok, és ezen csak mosolyogni tudok. Tudok mosolyogni. Élek.
Pistát átvitték az intenzívre. Most öten vagyunk.
Hetedik nap. Reggel jön a nővér. Pista éjszaka meghalt.
Sajó László
Hozzászólások