Leültem nagy rössel a gép elé, hogy majd akkor leírom azt a kurva sok mindent, ami az elmúlt napokban történt. Aztán rájöttem, hogy nehéz lesz eléggé. De mindegy. Próbálkozom.
A múlt hét – mint miskolci utolsó – igen érdekesre sikeredett. Volt benne területátadás, kis részegség, lelkiismeretfurdalás, és az utolsó pénteki nap. Amikor is hátizsákostul bementem életem második hivatalos munkahelyére. Hogy kipakoljam az íróasztalomat, ami a tömérdek szemét kukába hurcibálását jelentette elsősorban. Ezeket meg is tettem, és már elég kevés idő maradt a búcsúzkodásra, de azért hellyel-közzel sikerült mindenkitől elköszönni.
Ezt követte egy jó kis hétvége, mindkét nap itthon, főzőcske, babázás, munka.
És eljött az első nap, azaz a mai. Munkába be. Körbe, ezer emberrel találkozni, megjegyezni egy csomó új arcot, rájönni arra, hogy az adható javakat csak néhol nem adják, van itt minden, mi szem-szájnak ingere, még másszőr is egy héten egyszer, vagy kétszer (ezt még nem tudom pontosan).
És mindez egy ugyanazon szervezeten belül tevékenykedő cégnél, az előzőtől cirka 90 km-re, ami ugye az otthonom, cirka másfél éve.