“Hív a vasút…

a Tiszain kiderült, hogy helyjegy nuku,  sehogyse megyek föl a vonatra.  Mondom dehogynem.  Bejön a vonat,  megkérdem kallernénit, hogy ilyenkor ugye ötszáz a bírság, mert ez nem pótjegyes, hanem helyjegyes ícé. Azt mondja, nem. 2300, mert 500 interpicin, ícén 2300. De ha már pesten kibukik, hogy nincs, akkor onnan is 2300. Mindegy. Utánam két gyerek megy oda, mondják, hogy ők mennek Szerencsre, és leszarják, hogy mi van. Én meg már szálltam föl, nem igazán érdekelt a dolog. Noémi várt, nekem nem volt kedvem a hülye emberekkel teli peronon egy órát várni a következő személyvonatra, ami egy óra helyett kettőt zötyög.

Bemegyek a büfékocsiba, a vonaton persze ember alig, de helyjegy az nincs, a két gyerek meg hátra, mert azt mondta nekik klojzi néni, hogy oda szálljanak, ott nem lesz baj. Nekem semmitsenem mondott. Elbeszélgetek a büfékocsissal (57 éves ikergyerekes családapa), bemutatkozunk. Kiderült, hogy van közös ismerős. Kicsi a világ.

Szerencs előtt jön kaller néni, aki egy fiatal csaj, mondja, hogy a jegyet kéri, mert tudta, hogy helyjegy az ugye nuku. Kérdi, hogy hova. Mondom Nyíregyre haza, ahogy minden délután, csak most három órával előbb. Közli, hogy nem erről volt szó, hanem Szerencsről. Erre én – volt róla szó, de nem velem. Mire ő – akkor kettőezerhárom. Mondom -nana! Nemá. Erre a büfékocsis bácsi (akinek ezúton is köszönöm, a neve maradjon titok) – felveszem az menetlevelemre, és ne foglalkozz vele, gábor a haverom, jópárszor utaztunk már együtt.

Így lettem cirka háromnegyed órára menetlevél szerinti kocsitologató tanuló, aki árulja a szajrét a székek között. Ott ültünk tovább, dumáltunk, jött klojzi néni még szerencs előtt. Csatlakozott, röhögtünk, eltöltöttük a maradék időt.